KIÁLLÍTÁSOK

Saját idő

2015. március 05., 22:39 | MMK | Fotó: L. M.

Vay Krisztina lovasberényi festő alkotásaiból nyílt kiállítás a Művészetek Háza kiállítótermében. A színes tárlatot Horváth Péter festő, a lovasberényi Szín-Kör Kulturális Egyesület elnöke ajánlotta a közönség figyelmébe, közreműködött Kertész András zongorán.

Nagy érdeklődés mellett nyílt meg az intézmény tavaszi kiállítása: érdeklődők, barátok, festőtársak, lovasberényi ismerősök töltötték meg a Művészetek Háza termeit - az alkotót és a vendégeket köszöntve Juhász Zsófia, az intézmény igazgatója tréfásan meg is jegyezte, hogy talán még különbusz is jött a településről, hogy minden érdeklődő el tudjon jutni a látványos, színes kiállítás megnyitójára.


Vay Krisztinát és alkotásait Horváth Péter mutatta be


Bevezetésként a kiállító művész fia, Kertész András zongorázott, majd Horváth Péter, mint lovasberényi festőtárs, szomszéd és barát a következő gondolatokkal nyitotta meg a tárlatot:

Krisztivel sok-sok éve ismerjük egymást. Egy utcában lakunk, így láttam felcseperedni a gyermekeit, sőt, némelyikük járt hozzám rajz szakkörre, és Krisztivel is sok éven keresztül nap mint nap összefutottunk, mint utcabeliek. Egyszer aztán nem túlságosan határozottan megszólított, és megkérdezte, hogy jöhetne-e ő is abba a festőszakkörbe, amit akkor már egy ideje csináltam az érdeklődő lovasberényi és környékbeli felnőtt amatőr alkotóknak. Ezt egyébként akkor is és ma is merő önzésből csinálom: otthon a munkám mellett képtelen lennék esténként festeni.

Azt hiszem, hogy Krisztinek is ezt jelentette akkor ez a szakkör: lehetőséget. És ezért így utólag azt gondolom, hogy ez az elhatározás egyfajta mérföldkő volt Kriszti életében - egy olyan lépés, amit sajnos nagyon kevesen tesznek meg. Nagyon kevesen szánják el magukat arra, hogy kiszálljanak legalább néhány órára a munka és család által pörgetett mókuskerékből és egy kicsit megpróbáljanak önmaguk lenni.

Mikor készültem erre a kiállításra, Kriszti küldött néhány életrajzi adatot, meg mindenféle más írást, majd azokból is idézek, de a kísérőlevelében volt néhány olyan sor, amik sokat mondanak róla.

Ebben a levélben arról ír, hogy - idézem - "mennyire fontos lenne tudnunk, hogy az időnket úgy élhetjük, ahogy akarjuk, rajtunk múlik, hogy mivel töltjük. Aki nem figyel, hanem hagyja, hogy döntsenek helyette, könnyen elveszik, hiszen a fogyasztói társadalom az idejével együtt őt magát is ledarálja. Az én saját időm felfedezése a festéssel kezdődött újra, azzal, hogy elmentem a szakkörbe rajzolni. Jó pár év kihagyás után végre csak rólam és a rajzról majd a festésről szólt az a két óra. Ha nagy szavakat akarnék, mondhatnám, hogy az mentett meg. Megmentett a saját elképzeléseimtől, attól, hogy úgy éreztem semmin sem változtathatok, nem dönthetek már magam felett. Aztán mikor rájöttem, hogy ez mennyire fontos számomra, elkezdtem tudatosan keresni és megvalósítani azokat a lehetőségeket, amelyek boldoggá, egész emberré tesznek. Azelőtt a gyerekeim boldogságára fókuszáltam, s magamra nem jutott energiám - legalábbis ezt hittem, bár tudtam, tapasztaltam, hogy vannak olyan tevékenységek, pl. a zene vagy a rajzolás, amikben ki tudok teljesedni. A lényeg tehát, hogy felelősek vagyunk a saját időnkért, s engem erre tanít a festés..."

Ez a hétfőnkénti festegetés életforma lett számunkra: aki jár ilyen helyre, az tudja, miről beszélek. Nem biztos, hogy születik ilyenkor komoly alkotás, lehet, hogy heteken keresztül semmi nem történik. De ilyenkor önmaga lehet az ember, nem kell megfelelni senkinek és semminek, nem nyaggat a főnök vagy a gyerek, csak a vászon és én számítok. Együtt vagyunk olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, és bár különböző felkészültségűek vagyunk, mindenki tanulhat mindenkitől, és ez az együttlét szerintem az egyik legjobb ösztönző. Inspirációt kapunk egymástól, festői fogásokat tanulunk egymástól, okulunk egymás erényeiből és hibáiból, és nem utolsósorban nagyon-nagyon jól érezzük magunkat együtt festés közben. Biztosan hagynak lenyomatot képeinken a festőtársaktól ilyenkor ellesett gesztusok, és ez - ha megfelelően használjuk - előre vihet minket alkotó életünkben.

Kriszti alkotásai mindig is útkeresésről tanúskodtak, és ma is azt írja róluk ő maga valahol, hogy még nem igazán rendelkeznek felismerhető stílusjegyekkel. Én mindig is azt mondtam, hogy a festő dolga biztosan nem az, hogy megállapítsa magáról, hogy ő művész vagy nem, de még a kortársak sem biztos, hogy alkalmasak ilyen mély tartalmú titulus kiosztására. Így aztán nyilván én is - mint kortárs - csak óvatosan jegyzem meg: szerintem vannak felismerhető stílusjegyek, mindig is voltak olyan momentumok Kriszti képein, amik nem hogy határozottan megkülönböztették másoktól, de szerintem egyszerűen őt jelentik. Persze, azt nem tudom igazán megfogalmazni, hogy mik ezek a stílusjegyek. Mondhatnám a helyenként képet szétfeszítő kompozíciót, vagy a jellemző színhasználatot, a határozott, karakteres formákat, de nyilván nem jellemző minden mindegyik képre. Átnézve Kriszti alkotásait 2007-től napjainkig, az is igaz, hogy folyamatosan változik, de a 2007-es lovasberényi tájképe pont annyira vaykrisztis, mint a legutóbb festett tablettás képe. Semmi közük egymáshoz és mégis egyértelmű, hogy egy kéz alkotta őket. A változás talán abban érhető tetten igazán, hogy ma már sok olyan képe van Krisztinek, ami nem csak visszaadja a látványt, hanem olyan gondolatiság van mögötte, ami mindenképpen más dimenzióba emeli ezeket az alkotásokat.

Hogy ez mit jelent, azt már valóban döntse el az utókor és az idő.

Mindenesetre azt gondolom, hogy Kriszti mindent megtesz azért, hogy képei úgy és arról szóljanak, ahogy ő azt legbelül szeretné. Szerencsére olyan alkat, aki nem akar megfelelni a rajta kívül álló elvárásoknak, a trendeknek, nem hajtja az eladás kényszere, így csakis úgy és azt fest, amit akar.

Legalábbis, ami az önálló alkotást jelenti, merthogy a fejlődési kényszer annyira dolgozott benne, hogy tanulni kezdett.

Ismét egy idézet tőle:

"2012 szeptembere óta a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán festészetet tanulok, nyaranta festőtáborokban veszek részt, tagja vagyok a lovasberényi festőkörnek (most már Szín-Kör Egyesület) és a székesfehérvári Derkovits-körnek is.

Képeimen általában élethelyzetek, életterek, portrék, személyes érzékenységem szűrőjén keresztül átengedett egyéni történetek jelennek meg, melyek a világhoz való viszonyomat tükrözik.

Festés közben átengedem magamon a látványt s hagyom, hogy érzelmeim átszínezzék a valóságot, olyanná amilyennek magamban látom, emlékeimmel, előképeimmel együtt.

Munkáim alapja tehát maga a valóság, képeim jellemzően a látványból indulnak ki. A valóság foglalkoztat, az engem körülvevő világ, az emberek, gondolatok, érzelmek, sorsok, az élet, melynek csodája lenyűgöz. A világ, melynek borzalma mélyen megrendít, szépsége gyönyörködtet, embertelensége felkavar. Éppen ezért, jellemzően, egyszerű csendéletek mellett többnyire portrékat és jeleneteket festek."

Aztán máshol a csendéletekkel kapcsolatban ír. Sokan nem is gondolják, hogy egy ilyen banálisnak tűnő téma mögött is lehetnek gondolatok. Ezt mondja Kriszti:

"A csendélet talán a legegyszerűbb lehetőség a sűrítésre. Néhány vagy akár csak egy tárgy megjelenítésével történeteket mondhatunk el, megismertethetünk egy személyt, egy fontos eseményt, átadhatunk gondolatokat, képzettársításokra adhatunk lehetőséget. Első ránézésre talán nem mond sokat egy kép, melyen egy tárgycsoport látszik, a megfelelő kontextusba helyezve viszont teljessé válhat mondanivalója. Mikor egy csendéletet befogadójává válunk, először a tárgyakat vesszük lajstromba, megpróbálva megérteni, miért pont ezeket választotta témájául a művész. Érdekes lehet aztán a tárgyak egymáshoz való viszonya, az, ahogy egymásba kapaszkodva, vagy eltávolodva egymástól valamilyen rendezési elv alapján kitöltik a teret. A tárgyak megkomponáltsága akár kapcsolatokat, emberi viszonyokat is felidézhet bennünk."

Máshol önarcképéről írja:

"Célom az volt, hogy az önismeret és ez által az emberismeret útján előreléphessek egyet. Meg akarom ismerni magam, látni akarom, hogy milyennek látnak mások, tudni, hogy mit mond arcom, lényem a világnak, hogyan fejeződnek ki érzéseim gesztusaimban. Ezért megkíséreltem felfedezni festményemen keresztül önmagam."

Tisztelt jelenlévők! Kriszti alkotási folyamatokról és persze ezeken keresztül önmagáról szóló írásait böngészve még nagyon sok minden elgondolkodtatott, és csak azért nem idézek többet, mert nem azért jöttünk ide, hogy engem hallgassanak.

Azért jöttünk, hogy megnézzük ezt a kiállítást, de talán önök is másképpen, értőbben állnak majd meg egy-egy kép előtt, ha felidézik magukban az itt elhangzottakat. Kriszti kiállítása nem egyszerűen vizuális élmény, a képek sokkal többet mondanak a puszta látványnál, ha szánunk rá időt, hogy befogadjuk és feldolgozzuk magunkban a gondolatiságukat.

Én nagyon örülök annak, hogy az utcabeli Krisztiből egy olyan festőtárs lett, aki képeivel mindig is figyelmet keltett és követelt a környezetében, a festőtársak között. Ennek ellenére talán egy olyan képe nincs, amit ő maga késznek, vagy tökéletesnek gondol, de ezzel teljesen egyetértek. Az a jó, ha egy elkészült kép újabb megoldandó problémákat vet fel bennünk, mert ez nyújt lehetőséget a fejlődésre.

Ez hajt bennünket tovább a következő képhez, a következő gondolathoz. Krisztiben megvan ez a kényszer, ez a törekvés, úgyhogy nem kétséges számomra, hogy fogunk még találkozni az ő nevével, érdemes megjegyezni: Vay Krisztina!

Köszönöm, hogy meghallgattak.





Kétkedő

Olvasó Bori

Kék ember


Önarckép párnákkal

Csendélet vadvirággal

Utolsó reggeli I-II.


Feri bácsi 90 éves

Apukám

Nusi


Úton

 

 








 

 

Távoli kikötő




Programok

Világjelek

2017. október 4. (szerda) 17:00
- 2017. október 29.

Művészetek Háza, kiállítóterem

Csajos est: Zsebünkben a boldogságunk...?

2017. október 25. (szerda) 18:00

Barátság mozi

Játékok textilből, fából, termésekből

2017. október 26. (csütörtök) 09:00

Mesterségek Háza

További programok »

 

 

Barátság mozi

 

Kiállítások 2016

 

Kreatív panel barokk